Nem először tördeltem ijedten a kezem az intenzív osztály zárt ajtaja előtt.
Az első igazi randevúnk is egy kórházi látogatással végződött, mellkasi panaszai miatt.
Komoly köszvényrohamok, egyre gyakoribb szívpanaszok nyugtalanítottak Offingenben.
Bad Stébenben a munkakezdés első heteiben már a vérvizsgálat eredményei is egy alattomosan, a háttérben zajló komoly betegségről árulkodtak.
Vagy nem akarta elmondani, hogy mi az, vagy nem akart róla tudomást venni.
A hétköznapok eseményei elterelték a figyelmünket erről, bár én időről időre figyelmeztettem a kontrolvizsgálatok szükségességére, de ő leginkább ezt is, egy legyintéssel intézte el.
Egyszer aztán unszolásomra csak úgy, mintha a szép időről beszélgetne, megemlítette, hogy huszonéves korában egy fertőző májgyulladása zajlott le.
Olyan könnyedén beszélt róla, hogy nem gondoltam semmi rosszra.
Halottam már, hogy van több formája, és némelyik halálhoz vezet, de mivel ő volt az orvos, vakon bíztam ítélőképességében.
Kezelgette magát néha, amikor a köszvényrohamok térdre kényszerítették és magas lázzal, nagy fájdalommal hetekig nyomta az ágyat.
Minden bizonnyal szülőföldünk elhagyása, a rengeteg izgalom, az elnyomott érzelmek, talán néha a félelem, vagy a honvágy, amiről sosem beszélt hozzájárultak, hogy állapota rohamosan romlott.
Sokszor hasonlítják az embereket, kik hontalanná válnak, egy gyökértelen fához. Nem véletlenül.
A hasonlat az emberi lelket kívánja megragadni, ami mint egy gyökerét vesztett fa, elpusztul, ha nem jut táplálékhoz.
Az emberi lélek tápláléka a szeretet, amit ad, és amit kaphat.
Egy fa, amely a gyökereit mélyen az anyaföld méhébe ássa, hogy onnan táplálja ágait, nem tud más világokat megismerni, csak lombkoronáját emeli a magasba, hogy minél messzebbre lásson, de helyét soha nem hagyja el.
Csak azok képesek útra kelni, akik megtanulják leveleiken keresztül az éltető napsugár energiáját beszippantani s így élik túl a gyökértelenséget.
A gyökerét vesztett fa pusztulása lassú, néha még a fának sem tűnik fel, mert a törzsében és a lombkoronájában rejlő erő még egy darabig kitart.
Aki ilyen hajmeresztő kalandra vállalkozik, tanuljon meg távol a családtól, a barátoktól, messze a gyermek mondókáktól élni.
Készülj fel rá, hogy soha többé senki sem fog igazán megérteni, hogy nem fogsz sehová sem tartozni, és ha ezek fontosak neked, jól gondold meg, hogy tudsz e nélkülük létezni.
Akinek a lelke sóvárogni kezd, annak a teste is elenyészik.
A honvágynak sokfajtája létezik. Ne becsüld alá egyiket sem.
Én gyökértelennek születtem és mindenhol otthon vagyok. Egy spirituális embernek az Univerzum a hazája, onnan kapja az energiát és munkájával erősíti azt.
Sosem volt bennem kétely és nem léteztek a megbánás pillanatai, de láttam azokat, akik másként éreztek.
Szomorú látvány egy ilyen ember szemébe nézni, mert az örökkön fénylő csillagok elveszítették bennük ragyogásukat és a haldokló lélek tükrévé váltak.
Férjem kék szeme is hamuszürkévé változott, mint ahogy a rózsák is eltűntek mosolytalan arcáról.
Az életmódján sem volt hajlandó változtatni, rapszodikus étkezések, „zaba orgiák” majd „0” diétás koplalások rosszabbították a helyzetet.
Nem igazán tudtam már hatni rá és az események irányítottak bennünket.
Voltak még hetek, sőt néha még hónapok, mikor azt reméltem, hogy még minden jó lehet, de a sötét felhők egyre inkább beárnyékolták az eget.
A praxisévek, ami tíz hosszú év volt életemből, sok szépséggel és rengeteg új ismerettel ajándékoztak meg.
Sokat tanultam és még többet tapasztaltam. Valahol sajnáltam, amikor vége lett.
Férjem állapotával párhuzamosan romlott a praxis színvonala is, mert nem volt már képes a munkáját ellátni.
A cukorbetegség egy általános érelmeszesedéssel válaszolt a rendszertelen, kiegyensúlyozatlan étkezésre.
Röviddel halála előtt, kénytelenek voltunk mindent feladni.
Közös munkánk eredménye nyomtalanul eltűnt, mintha sosem lett volna.
Ami nekem maradt az egészből, (és ez nem is volt olyan kevés, mint ahogy akkor gondoltam) a tapasztalat, a tudás és az erő, hogy ezeken az alapokon újra felépítsem az életem.
1998-tól kezdve, eleinte csak lassan, de később egyre gyorsabban kezdtem visszatérni az ezotéria tudatos világához.
A múltam még egy évig Ingolstadthoz kötött, de 1999 tavaszán beköltöztem Münchenbe.
Kapcsolódó cikkek:
Ádám Lívia: A látomás
Ádám lívia: Egy röpke eszmefuttatás a „döntés”-ről
Az állampolgárság
Ádám lívia: Ingolstadt
Ádám Lívia: Bad Steben
Ádám Lívia: Asyl – A politikai menedékjog
Ádám Lívia: Az első új autó
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! - részlet
