Nem akartam kötényeket varrni életem végéig, márpedig ha odaköltözünk, más munkám nem igen lett volna.
Ezzel szemben Ingolstadt, akkor még csak százezer lakosával - ma már ez lényegesen több és folytonosan emelkedik - egy vidéki kisváros arcát mutatva, igazi nagyvárosi lehetőségekkel, számunkra mindenképpen kedvezőbbnek ígérkezett.
Ez a költözés már korántsem volt olyan egyszerű, mint az eddigiek, mert egy négyszobás lakás teljes berendezését kellett magunkkal vinni.
A lakáskeresés sem ment egyszerűen, mert a több mint 200 km-es távolság nem tette lehetővé a gyakori lakásnézőt.
Szerencsénkre már az első alkalommal találtunk egy nekünk megfelelőt.
Négy szobája elegendő helyet biztosított és még egy kis varrodát is berendezhettem.
Vally, aki közben szinte gyermekeivé fogadott bennünket, gondoskodott is róla, hogy a kilincset egymásnak adták a varratni kívánó hölgyek.
Sajnos, ez a jövés-menés elkezdte a háziakat zavarni, és egyre többet kötekedtek. „Nem jó a tulajdonossal egyházban lakni”- állapítottam meg.
A tél beállta még több vitát hozott magával, mert este 7 és 8 óra között lekapcsolták a fűtést, aminek következtében, télikabátban és csizmában néztünk TV-t.
Egy szép napon kislányom elkezdett köhögni, ami egyre rosszabb lett, s nem akart enyhülni.
A szoba levegője furcsa, dohos szagú lett és megpróbáltam az okát kitalálni. Nem is kellett sokáig keresni, mert a fal érezhetően vizes volt. A szekrény mögött csüngött a fekete penész a falon, s az ágyat elmozdítva láthatóvá vált a kellemetlen szag oka.
„Nem szellőztettek eleget, ez azért van” volt a válasz reklamációnkra.
„Mesebeszéd” –gondoltam magamban – „attól ugyan nem lesz vizes a fal.”
Felcseréltem a szobát kislányommal, de akkor meg én lettem beteg, igaz nálam nem a tüdőt támadta meg a penészgomba, hanem a bőrömön jelentkeztek gennyes kiütések.
Addigra már az is feltűnt, hogy túl magas a telefonszámla, hogy a mosópor gyorsabban elfogy, mint eddig, s hogy az élelmiszer, amit a pincében tárolunk, is egyre kevesebb lesz.
Egy napon, amikor váratlanul haza állítottam, rajtakaptam a férfit, amint éppen a fűtő olajtartályból az olajt pumpálta ki.
Először nem gondoltam semmi rosszra, de zavart viselkedése gyanút ébresztett bennem.
Az első fűtési számla után, rájöttünk az egész dolog lényegére.
A tartály tartalma háromezer márkába került, ami a fűtőtesteken lévő mérő állásának megfelelően volt elosztva. Az övéké nem mutatott semmit, mert ők kályhával fűtöttek, így az egész összeget nekünk kellett kifizetni. Természetesen nem kellett diploma hozzá, hogy rájöjjünk, hogy az olajkályhákban milyen olaj égett.
A végén kiderült, hogy a villanyóránk akkor is pörög, ha minden fogyasztó le van kapcsolva.
Betelt a pohár és el akartunk azonnal menni, de a három hónapos felmondási idő sajnos kötött bennünket.
A rendőrség és egy ügyvéd bevonásával mégis sikerült idő előtt kiköltöznünk, bár elég nagy anyagi és idegi áldozat árán.
Mint később tudomásunkra jutott, az előző lakók is így jártak, de nem mindenkinek volt olyan szerencséje, mint nekünk, hogy sikerült volna a „tolvaj szarkákat” gyorsan lefülelniük.
A következő lakás a Duna másik oldalán volt, közvetlen a töltés mögött húzódó zöldövezetben.
Egy kétszintes dupla ház fele várt ránk nagy ablakokkal és egy kis kerttel, ami a nappaliból volt megközelíthető.
Szomszédaink velünk egykorú emberek (született németek) már régebb óta lakták a házat.
Egy színházlátogatás utáni kaland hozott bennünket igazán össze.
Kizártuk magunkat a lakásból és Siegfried, aki egy segítőkész aranykezű ember volt, pillanatok alatt szétszerelte a pinceablakot, amin keresztül kislányunk bemászott és beengedett bennünket.
A gond csak az volt, hogy mindezt röviddel éjfél előtt és -15C°-ban kellett megtennie.
Mi addig Renate frissen főzött teájával, tartottuk ébren magunkat.
Ismeretségünk egy életre szóló barátság lett.
A ház tágas és barátságos helységeiből igazi otthont varázsoltam.
Egyre többen adták tovább a címemet, így hamarosan gond nélkül élhettünk.
Sajnos férjemre hosszú munkanélküliség várt, amit tanulásra használt fel.
Frau Bauer (Bauerné) egy kedves fehér hajú hölgy volt a legjobb törzsvendégem, szinte hetente járt hozzám varratni, néha pedig csak beszélgetni.
Ő egy igazi „Schanzer” volt, ami azt jelentette, hogy született ingolstadti. Mint később kiderült a városi tanács egykori tagjának felesége volt.
Ingolstadt, egy katonai erődítménnyel, sánccal körbevett város, ami komoly katonai múltra tekint vissza. Az első falakat 1280-ban emelték, ami természetesen a történelem során több ízben komolyan megsérült, majd a város anyagi lehetőségeitől függően újra építették és kibővítették.
A „Kreuztor” jelképesen a belváros kapuja, ami egy impozáns látványt nyújt épp úgy a turisták, mint a helyi lakosok számára.
A második világháború óriási rombolást okozott, aminek eredményeképpen az erődítmény falai csak szakaszosan emelkednek a magasba. Hadászati jelentőségét végérvényesen felemésztette az idő.
A német emberek lelkében mélyen gyökerezik egyfajta nemzeti öntudat, amit a második világháború alkalmával Hitler ki is használt, azóta szinte mélységes bűntudatban él ez a nép, jóllehet ez a fajta bűntett nem egyedülálló a történelemben és itt egy cseppet sem szeretnem mentesíteni őket e teher alól, hiszen nincs olyan eszme, nincs olyan ok, ami egy emberi élet kioltását jogossá tehetné.
Ez a nemzeti öntudat az, ami az adófizető polgárok pénztárcáját megnyitja, amikor történelmük, származásuk feltárásával, s annak helyreállításával foglalkoznak.
A város bevételéből egy jelentős rész folyik a megmaradt romok városképbe való integrálására. Ennek köszönhetően pompázik és ad helyet különböző kulturális megmozdulásoknak a Duna partján terülő „Klenzepark” és a háttérben emelkedő „Reduit Tilly” épülete.
1472-ben nyitotta meg kapuit az első bajor egyetem, a tanulni vágyó fiatalok előtt.
Nem szabad elhallgatni azt sem, hogy innen származik a „das bayerische Reinheitsgebot”, ami a sörfőzés tisztaságát mind a mai napig garantálja 1516 óta.
Nem csak egy gazdag múlttal, de egy pezsgő, színes kulturális jelennel is dicsekedhet ez a város.
1966 óta saját színházzal rendelkezik, melyet napjainkban megkísérelnek egy elfogadható külső burkolattal ellátni, eltakarni a városképet csúfító, (de annak idején modernek tűnő) szürke beton építményt.
A város politikai irányzatát egy szociális beállítottságú kereszténydemokrata párt határozza meg majd negyven éve.Peter Schnell, aki a német nagyvárosok egyik leghosszabb ideig tartó munkásságára, mint főpolgármester tekinthet vissza, személyes ismerőseim körébe tartozott. Harmincéves munkássága után jól megérdemelt nyugdíjas éveit éli 2002 óta.
1984-ban ismertem meg feleségét, aki Frau Bauer kíséretében keresett fel és egy kellemes kávé mellett elmesélhettem életünket.
Frau Schnell, aki három gyermekes családanyaként is tevékenyen részt vett Ingolstadt építésében, biztosított segítségéről.
Halászlével és rántott hallal vártam az előkelő vendégeimet, akik egy vasárnap az esti órákban meglátogattak bennünket.
A „fehér asztal” és a „vörösbor” már sok problémát oldott meg, többek között a miénket is.
Az akkori törvények szerint egy „Aprobatioval” (a diploma teljes elismerése) nem rendelkező orvos, csak kiképző korházakban, segédorvosként tevékenykedhetett, de ezekre, a helyekre több mint százezren vártak országszerte.
Az állások német, az orvosi egyetemekről kiözönlő fiatalokkal voltak betöltve. Egy külföldinek semmi lehetősége nem volt egy ilyen hely elnyerésére, de ugyanakkor tiltották az orvosok más, idegen szakmai területen való munkavállalását.
Kétségbeejtő volt ez a helyzet, hiszen egy orvos, aki éveken keresztül nem gyakorolja a hivatását, ami állandó mozgásban és fejlődésben van, elkerülhetetlenül elmarad a többiektől.
A morális gondokról, amit egy hosszú munkanélküliség jelenthet nem is beszélve.
Ez volt az a szál, amin elindulhattunk és bár Peter Schnell minden követ megmozgatva az egészségügyi miniszterig elment, csak egy áthidaló megoldást sikerült találnia.
Az állampolgárság megszerzéséhez munkaviszonyra volt szükség, így lett férjem az öregek otthonában egészségügyi tanácsadó, majd az orvos Történelmi Múzeum tudományos munkatársa.
1986-ban (idejekorán) benyújtottuk az állampolgárosítási kérelmünket, amit elfogadtak és visszaigazoltak.
Az idősek otthonának vezetője, aki egy törekvő, fiatalember Herr Eiba volt, nagy örömmel üdvözölte ötletemet, egy diétás étkezési tanácsadásról egy főzőtanfolyam keretén belül, amihez az otthon konyháját és felszerelését rendelkezésünkre bocsátotta.
Féléven keresztül heti egy alkalommal jelentem meg a lelkes emberek között és megmutattam nekik, hogy lehet egészségesen, mégis ízletesen táplálkozni. A legnagyobb sikere természetesen a bemutatót kővető közös étkezésnek volt.
A záróünnepségen nem csak a városi vezetők színe-java jelent meg, hanem a helyi újság és a televízió képviselője is.
Erről az eseményről egy megfakult kép és az újság kivágás a családi albumban emlékezik.
A „Gewerbeamt” (Ipartestület) akkori vezetője Herr Spörner, aki készségesen nyújtotta át az engedélyt varrónői tevékenységemhez nagyon barátságos, nyitott ember volt. Első látogatásunkat mind a mai napig tartó jó barátság követte.
Felesége „Mina” (Wilhelmine) egy érzékeny lelkületű festőművész és ezotérikusan gondolkodó fiatalasszony, hamarosan jó barátnőm lett. Neki köszönhetem az első olyan könyvet, ami tudatosította bennem, hogy mi is az, ami után már oly régóta keresek.
Fritz (Herr Spörner) elénk, társasági ember lévén, aktívan részt vett a város pezsgő életében. A helyi vadásztársaság elnökeként is, aminek kosztümös bálján mindenévben a díszasztalnál kaptunk helyet. Így volt alkalmam a város polgármestereivel és tanácsosaival keringőznöm.
Ingolstadt 18 éven át otthont adott, befogadott és segítette mindennapos életünket.
Örök hálával emlékszem lakóira, akik példás tanúbizonyságot tettek emberségről és a felebaráti szeretetről.
Kapcsolódó cikkek:
Ádám Lívia: Bad Steben
Ádám Lívia: Asyl – A politikai menedékjog
Ádám Lívia: Az első új autó
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! - részlet
A könyv megvásárolható online ide kattintva!
