Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött

Ádám Lívia írása

A hetvenes évek végén már érezhető volt az orosz birodalom hanyatlása és ezzel egy időben a kommunista ideológia gyengülése.

Ismerőseim köreiben nem egy magas beosztású pártember létezett, hiszen bizonyos körökben a szakmai előremenetel párttagság nélkül nem igen volt lehetséges.

Gyakran hangzott el, ha nem is nyilvánosan, de nyíltan: „kilépnék a pártból, de nem lehet”.

A gazdasági helyzet egyre romlott, egymást követték az áremelések. A bizonytalanság és az egzisztenciális félelem érzése vibrált a levegőben.

Már akkor sem szerettem politizálni, de az eseményeket éberen figyeltem.

Nem volt nehéz arra a következtetésre jutni -hiszen ez már egy jól ismert manipulációs taktika - hogy a meggyengült hatalmi apparátus, aki önszántából a hatalmat nem akarja átadni, de hogy menthesse még a menthetőt, egy külső veszélyre hivatkozva, eltereli a belső bajokról a figyelmet.

Ez akkor Afganisztán volt.

Akkori barátom, későbbi férjem, mint körzeti orvos dolgozott szülőfalumban, a válásom után itt ismerkedtünk meg.

A rossz nyelvek azt beszélték, hogy esetleg magyar katonákat is behívnak, támogatni az orosz hadsereg katonai akcióját.

Hát nem igen tudtunk ezzel a gondolattal megbarátkozni.

Ez persze csak egy volt a sok esemény közül, ami a végső lökést adta és mi, az akkor köznyelven forgó szlogent: „disszidáljon az IBUSZ-al” komolyan vettük.

Na azért ilyen simán nem ment.

Még mai is kiráz a hideg a sok izgalomtól, amit akkor átéltünk.

 

A „vasfüggöny” nyomasztó súlya alatt nem csak a polgárok, de az „elvtársak” is szenvedtek.

A jogaitól megfosztott népnek engedményeket kellett adni, lehetőleg olyanokat, amivel úgysem nagyon élhet...

Az egyik ilyen, az utazási szabadság volt. Négyévente egy kis ablakocska az útlevélben, aminek megszerzése elég nehézkes volt, mert vagy egy utazási iroda borsos áron megszámolt ajánlatát kellett elfogadni vagy egy külföldi rokon, s ha az nem volt, akkor egy jó barát meghívó levelét kellett bemutatni.

Ez esetben persze az illetőnek szállást és teljes ellátást kellett biztosítania.

Számunkra egyszerűbb és gyorsabb volt az utazási iroda.

Barátomnak volt egy fel nem használt ablaka, ami egy elmaradt törökországi szabadságnak volt köszönhető, nekem viszont szükségem volt, nem csak a kiutazási engedélyre, hanem egy „kék” útlevélre is, ami a kapu volt a „szabad világ” fele.

Barátom testvére is velünk akart jönni és itt kezdődtek a bonyodalmak. Ő ugyanis nős ember volt.

Az utazási iroda csak azt látta, hogy együtt adtuk be a kérelmet, akkor még nem sejtettem, hogy ez nagy hiba volt.

Teljesen naivan és tapasztalatlanul vágtunk bele az egészbe. Honnan is szerezhettünk volna tapasztalatot, hiszen aki elment nem jöhetett vissza, hogy elmesélje milyen volt.

Ha egy-egy régi disszidens átlépte a határt egyből olyan sok ismerőse és rokona lett, hogy nem igen lehetett megismerkedni vele.

Mint később kiderült, bizony sok volt köztük a kérkedő, dicsekvő semmirekellő, aki hű maradt a magyar mondáshoz: „Messziről jött ember, azt mond, amit akar.”

 

Akkoriban női szabóként kerestem kenyerem, kis konfekciót gyártottunk a pesti butikok számára. Nem volt rossz üzlet, de még mielőtt úgy igazán beindult volna, közbeszóltak az afgán események. Senki nem költötte a pénzét ruhákra, mindenki várta, hogy mi lesz.

Az egyik pillanatban még a tavaszi konfekciót tervezgettük, s egy pár nappal később már az IBUSZ irodában keresgettük a nekünk megfelelő ajánlatot.

A gondolat megszületése és kivitelezése között csak egy pár hónap telt el.

 

A véletlen vagy a sors mégis az utamba sodort egy 56-os menekültet, aki gyakran felkeresett, hogy varrasson egy-két divatos ruhadarabot.

Nem állíthatnám, hogy becsapott, egyszerűen az információ már elavult volt, az idő mindenhol óriási léptekkel haladt előre, Németországban talán még nagyobb léptekkel, mint máshol.

 

Sokat gondolkoztam azon, hogy ha tudom előre, hogy mi vár ránk, nekivágok-e ennek a hajmeresztő mutatványnak.

Itt kell megjegyeznem, sosem bántam meg, talán ha lehetőségünk lett volna rá, alaposabban felkészülünk.

A nyelvtudás hiánya rendkívüli módon felerősítette a belső feszültséget és néha ott is akadályokat gördített az utunkba, ahol nem lett volna.

Mégis olyan volt ez a számomra, mint egy időutazás. Mintha harminc évet egyszerűen átugrottam volna. Az akkori német társadalom összehasonlítva a Magyarral, légyegesen több lehetőséget biztosított egy tanulni vágyó, új utakat kereső ember számára.

Nem lenne igazságos, ha elhallgatnám, hogy az anyagi lehetőségei többszörösen meghallatta Magyarországét.

Kisgyermekkorom óta éreztem, hogy rengeteg megválaszolatlan kérdés van bennem, ezekre kerestem szüntelenül, soha nem lankadó lelkesedéssel a választ.

Pontosan nem tudtam, hogy mi után is kutatok, de tudtam, éreztem, hogy a válaszok valahol ott vannak a levegőben.

Meg sem kíséreltem nyíltan beszélni róla. Nem tudom, hogy ez azért volt, mert senkitől nem hallottam hasonló dolgokról, vagy csak attól féltem, hogy egy szép napon valamelyik kórház zárt osztályán ébredek.

Ha valaki megkérdezte tőlem: „Na, mi leszel, ha nagy leszel?”

A válaszom mindig ugyanaz volt: „Még nem tudom, de előbb kijárom a világ összes iskoláját.” (ha belegondolok, milyen igazat is mondtam)

A világegyetem bölcsességét nem az iskolákban tanítják.

 

Ötéves voltam, amikor a barátnőmnek elmeséltem, hogy ha én nagy leszek, Amerikába megyek. Ez a gondolat végig kísérte az életem és most úgy járom Florida utcáit, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Az eredeti célunk Amerika volt, Férjem orvosi diplomájának elismerését komoly, nehéz vizsgákhoz kötötték és ez bizony kedvét, szegte. Így lett Németország az úti cél.

A sors néha jobban tudja, hogy mi a jó nekünk, mint ön magunk.

Ismerősöm, aki papírokkal tudta igazolni német származását, nem igen tudhatta mi vár ránk.

Egy rokona, aki egy müncheni butikot vezetett, állítólag ügyes kezű varrónőt keresett.

Erre építettük fel az egész tervet.

Megpróbáltuk vagyonunkat szép csendben felszámolni, senki sem tudhatott szándékunkról.

A család azért nem, hogy nehogy baj érje őket, kívülállóktól meg féltünk. Ennek ellenére egyedül nem volt lehetséges a „vasfüggöny” másik oldalán elrendezni mindent.

Fontos papírokat, meg egy kis pénzt, ami az életünk újrakezdéséhez kellett, idegenekre kellett bíznunk, mert nem egyszer hallottunk rémséges történeteket, a lefülelt disszidálókról.

Nagy izgalommal készültünk és esténként a vacsora asztal mellett tervezgettünk.

Az idő rohamosan haladt és jóllehet, már csak egy hét volt az indulásig az én útlevelem csak nem akart megérkezni.

Mint kiderült, az ok barátom sógornője volt, aki így akadályozta meg, hogy gyermekei apa nélkül nevelkedjenek.

Sosem értettem, hogy a férje miért is akart velünk jönni….ha ma megkérdezem, ő sem tud rá elfogadható választ adni.

Talán kalandvágyból.

Mint sok más honfitársamnak, nekem is jócskán jutott ebből a tulajdonságból.

 

Sógorom, aki egy magas politikai beosztásban dolgozott egy telefonhívással előkerítette az elveszettnek mondott útlevelet, amiért aztán egy pár hónappal később, amikor is már nyilvánvalóvá vált, hogy nem szabadságunk önkényes meghosszabbításáról van szó, elküldték nyugdíjba.

Sosem tett érte szemrehányást, pedig a kérdésére, hogy kint maradunk-e, egyértelmű „NEM” volt a válaszom.

Talán sejtette, de akkor nem voltam benne biztos, hogy őszinte lehetek-e hozzá.

Egyetlen kép lebegett a szemem előtt, a barátom nem mehet nélkülem, egyedül el.

Nem hiszem, hogy kint maradt volna, de mi van, ha mégsem jön vissza. Erre nem is akartam gondolni.

 

Utazásunk előestéjén, kopogtattak az ajtónkon egy ismerős rendőrtiszt állt a sötétben, és szinte pironkodva magyarázta, hogy őt küldték ki ellenőrzésre.

Betessékeltük. A konyha közepén három bőrönd fogadta, de még egy pohár sem hiányzott a polcokról, miért is hiányzott volna, hiszen az utazás csak három napra szólt.

Széles mosollyal a száján jelezte megkönnyebbülését, aztán jó utat kívánva sietősen távozott.

 

Másnap reggel 8 óra tájban megállt a két autó szüleim háza előtt. Kislányom, aki akkor hét éves volt, anyukám nyakába csimpaszkodva mesélte, hogy ő már tud németül.

(Akkor még nem is sejtettük, hogy három hónap múlva ő fog tolmácsolni nekünk.)

Nevetve kérdezték, hogy ugyan mit is tudhat. „Komm”- felelte ő felnőttes komolysággal.

„Mire a golyók (a cseresznyét hívta így) beérnek, már itthon is leszünk”-mondta és nevetve szállt be az autóba.

 

Nehéz lenne szóba öntenem, hogy mit éreztem. Volt abban öröm, bánat, félelem, kíváncsiság, mindez összerázva alaposan a gyomrom tájékán, amitől egy enyhe émelygés jött rám.

 

A határ előtt még megálltunk enni, meg kerestünk egy postát, talán ezért is hívják a helységet ”Levél”-nek, mert ahogyan mi, úgy biztosan sokan mások is, innen küldték az utolsó búcsúzkodó levelet szeretteiknek. (ez persze csak az én feltevésem)

Az autóm, ami egy nagykorú (18 éves) FIAT volt, már akkor köhécselt, amikor elindultunk. A határállomáson, ahol a tüzetes vizsgálódás miatt le kellett állítani a motort, nem is akart beindulni.

Fiatal kis katonák siettek a segítségemre, és átlökdöstek a magyar határon. Aztán egy nagy durranással ismét dolgozni kezdett a motor, ami több olajt fogyasztott, mint benzint.

Egy gondolat villant át az agyamon, amit akkor kevésbé, de most már elég viccesnek találok: „Ha tudnátok, hogy hova toljátok az autómat, biztos nem tolnátok.”

 

Az első éjszakát az akkori Csehszlovákiában töltöttük, valahol az osztrák határ mentén egy kis panzióban.

Ott találkoztunk először az utazás többi résztvevőivel és az idegenvezetővel.

Nem igen emlékszem már semmire, csak arra, hogy az autómat egy közeli parkolóban állítottuk le, és mivel másnap már el sem akart indulni, ott vettem tőle végső búcsút.

Az utat barátom autójával fojtattuk tovább.

Kapcsolódó cikkek:
Ádám Lívia: Az első új autó
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! - részlet

 

A könyv megvásárolható online ide kattintva!