Vukov-Bencsáth Eszter írása
Akkor kezdjük a fővárossal! A minap ismét gyalogosan nyakunkba vettük az város egy részét. Tudni kell, hogy van két nagyon hosszú hídja a városnak: Ponte de 25 de Abril és a Ponte Vasco de Gama. Az első majdnem 2.3 km hosszú, a második 17.2 km. Nem tudtuk biztosan, hogy gyalog lehet-e menni a hídon, de az volt a terv, hogy a magyar nagykövetségről a szavazás után elmegyünk és átmegyünk a rövidebb hídon. Azért is, mert rövidebb, azért is, mert ez van közel a nagykövetséghez. És azért is, mert a Tejo folyó túloldalán, a hídtól nem messze a magasból szép a kilátás az esti Lisszabon északi részére.
Talán budapesti szemmel nagyon furcsa ez az egész híd… hatalmas és nem látni egyik végét sem igazán. Ami a város északi részén van, azt semmiképp. Ha az ember jó messze van, mondjuk a folyóparton, akkor csak azt érzékeli, hogy a híd a házak felett csak megy, megy, és eltűnik a horizonton az épületek között. Sőt, akár az épületekben. Ha az ember a hidat követi, és a szerkezet alatt áll, akkor pedig nagyon kicsinek érzi magát… és összezavartnak is, mert körbenéz, és mit lát? Régi házak – lepukkantak és felújítottak egyaránt –, utak, de minden felett ott húzódnak a hatalmas betonívek és olykor szembetalálkozunk egy-egy tartóoszloppal. Vasárnap lévén nem volt túl nagy a forgalom a hídon, de így is dübörgött a környék, amikor a vonat, villamos(?) áthaladt a híd alsó felén húzódó síneken. Mi kitartóan baktattunk, a régi épületek között, és egyszer csak változott a terep. A régi házak el-eltűntek, helyettük inkább a város széli, kertek alatti táj vette át a helyet. Nekünk a budapesti/budafoki Kamaraerdő jutott az eszünkbe, de talán a János-hegy környéke is ilyen. Tehát, követtük a híd piros csíkját, és nem sokára kiértünk egy autópályára nyíló sorompós kapuhoz. Na, itt kezdődik a híd… és a felhajtó mellett egy kerek tábla: biciklivel, traktorral, tehénnel és gyalogosan TILOS a tovább. De legalább most már tudjuk, merre az arra! A nagykövetségtől az út úgy fél óra volt, napsütésben, madárfüttyben és olyan tavaszi virágillat áradatban, ami a ballagásra feldíszített gimnáziumomra emlékeztetett.
Visszamentünk mondjuk félútig a nagykövetség felé, mert azon a részen már sok busz jár. Meg is találtuk, melyik az, ami átvisz a hídon, de vasárnap és tavaszi szünet lévén a busz csak másfél óránként jár. Lisszabonban nem egy közlekedési vállalat van, de az északi városrészben főleg a Carris nevű cég hálózata működik, nekünk is erre van bérletünk. A híd déli oldala pedig már a város déli része, ahova carrisos buszból nem sok megy, viszont a Tejosul (dél-Tejo) cég annál inkább. Ebből lett is volna egyből öt busz, de a menetrend alapján elég későn értünk volna haza. Ezért a hídátutazás egy következő program lesz a közeljövőben.
Hazafelé nem a jól bevált metró-busz párosítással jöttünk, hanem a véletlenül felfedezett carrisos buszra – a 24-es számúra – szálltunk ami eddig ismeretlen helyen keresztül vitt. Lisszabonnak van egy hatalmas zöld területe: Mon Santo. Ez nem park, inkább egy a város(szélén) húzódó hatalmas domblánc, csupa zöld, a lisszaboniak a város tüdejének is hívják. Van itt sátorozási lehetőség, két nagyon nagy játszótér, sok-sok tűzrakóhely, túraútvonalak. Mindezek ellenére mégsem hagyjuk el a várost, több busz is keresztezi a parkot. Próbáltam számolni, a mi buszunknak kb. 8 megállója volt. A röpke 10 perces buszozás alatt arra a megállapításra jutottam, hogy nem elég egy nap az egész „park” megismeréséhez.
Este azon gondolkoztam, milyen sok mindenből áll ez a város. Csak az épületek képei cikáztak a szemem előtt, és nagyon fura érzés volt, hogy egyik pillanatról a másikra a régi épületeket felváltják a lakótelepek, ezeket pedig a kertes házak… és ekkor hirtelen bevillant valami: hiszen a régen látott Budapestünk is ilyen. Eddig erre nem döbbentem rá, de most tisztán láttam a szülővárosomat egy idegen szemével.
Reálisan, csak információk alapján: igen, vannak a régi részek, vannak a lakótelepes részek és vannak a kertvárosi részek. Csak én eddig bennük éltem, és nem láttam úgy a helyeket, mint egy turista. Ám jó érzés arra gondolni, hogy a turistaszemnek ismeretlen helyek nekem a legkedvesebbek is lehetnek. Lassan lesznek ilyen portugál helyek is.
Kapcsolódó cikkek:
Berekméri Ágnes: Frozen Shoulder (Görögország - orvos)
Kreisz Viktor: Az élet örömei - élmények Magyarországról
Dóka Bernadett: Limon
K. Tengeri Dalma: Az első törökországi karácsonyunk
Vera Szutorisz: Navidad en España – Karácsony Spanyolországban
Vera Szutorisz: Két év és két napja (Korea)
Vojáki-Nagy Andrea: Garda-tó
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel IV. - A portugál oktatási rendszer és velejárói
WorldWalk-Peacetour
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel III.
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel II.
Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel I.
Várady Judit: Kérdések? Miértek?
