A szerző másfél évig tanított földrajzot egy brooklyni középiskolában. Kinti tartózkodása idején került kapcsolatba a könyvben szereplő, az Egyesült Államokban illegálisan élő és dolgozó magyar állampolgárokkal. Kivándorlásuk és új életük történetei ”kozmetikázatlan” beszélgetések formájában tárulnak elénk. Kilenc különböző sorsot ismerhetünk meg s közben betekintést nyerünk az illegális bevándorlók mindennapjaiba, a letelepedésért és emberhez méltó munkáért vívott folyamatos küzdelmükbe. Álmaim, Zsófi
Akkor jött az ötlet, hogy voltam már egyszer Kanadában, kitaláltam, hogy oké, akkor Kanadán keresztül jövök vissza. Visszamentem Kanadába, Torontóba. Ismét probléma.
Nem akarnak beengedni. Vízumkényszer ugyan még nem volt, de ’95 augusztusában én ott voltam. Akkor sem akartak beengedni. Délután 4-5 óra volt, nem volt senki, aki hajlandó lett volna velem foglalkozni, mert lejárt a munkaidejük. Angolul, ugye, nem beszéltem egy árva kukkot sem, angol–magyar tolmács nem volt, csak másnap reggel. Úgyhogy fogtak szépen, és bezártak egy börtönbe, egy bevándorlási börtönbe. Hogy kerültem oda?
’95 nyarán hazajött egy srác Kanadából, az egyik barátnőmnek volt az ismerőse, szomszédja, jó barátja. Felmentünk egy születésnapi bulira. Megláttuk egymást, hát, ugye, tetszettünk egymásnak azonnal, két hétig együtt, jobbra-balra, de őneki vissza kellett jönni. Azt ajánlotta, mi lenne, ha vele jönnék, és ott, Kanadában folytatnánk a dolgot. Gondolkoztam, és mindig olyan kalandvágyó voltam, így fogtam magam és elindultam. Mondtam, hogy oké, megyek. A srác állta a repülőjegyet, mindent. Igazából semmit nem mondtak, csak hogy túl fiatal vagyok, nem tudom igazából, csakhogy nem beszéltem angolul, nem tudtam elmagyarázni, hogy miért jövök. Hiába volt leírva angolul egy papírra az, hogy a barátom jön értem, oda volt írva a neve, telefonszáma, minden adat, amit tudniuk kellett. Hívni hiába hívták, mert nem volt otthon, nyilván ott volt a repülőtéren, várta, hogy kiengedjenek. Másfél órájukba tellett, mire valakinek eszébe jutott, hogy a hangosbemondóba be lehet mondani a gyereknek a nevét, hogy gyere már, mert itt van a barátnőd. Akkor már annyira késő volt, hogy ezek haza akartak menni, és azt mondták, hogy majd holnap reggel. Addig nem foglalkoznak velem. Szépen fogtak, és elvittek ebbe a bevándorlási börtönbe, ahol oda kellett adnom minden ruhámat, ékszert. Adtak ott valami hacukát, valami nagyon borzadályt. Bevittek egy cellába. Teljesen kétségbe voltam esve. A cellában négy ágy volt, de ágynemű? Felejtsd el. Takaró? Semmi. Nyirkos, dohos, sötét. Három másik lány volt rajtam kívül, mindenki szurok fekete, dél-afrikai. Volt ott egy lány, ugye, nem beszéltem angolul, ő sem sokat, de volt papírja, meg tolla, úgyhogy rajzolva megbeszéltük a dolgokat. Kenyai volt, ő segített dolgokat, meg ő volt, aki vigyázott rám, úgymond. Kellett is. Hét óra volt, Torontóban ingyenes a telefonálás. Tehát bedobod a 25 centest, felhívsz bárkit, annyit beszélsz, amennyit akarsz. Nem probléma. Azt hiszem, vissza is dobta a pénzt.
Este 7 és 8 között lehetett a börtönben telefonálni. Arra a három telefonra nem tudom hány lány jutott, telefonálhatott, akinek akart. Mert, ugye, őket nem lehetett hívni. Beálltam a sorba, vártam az én soromat, hogy felhívom a srácot, elmondom, mi történt, merthogy mi nem beszélhettünk ott a repülőtéren. Már én vagyok, venném fel a telefont, mikor egy nagy, banga állat nő két testőrével, két másik nagydarabbal megfogták a grabancomat, hogy: „Te mit gondolsz, te még csak most jöttél, te nem telefonálhatsz”. Érteni nem értettem, de tudtam, hogy erről lehet szó. Ez a kis kenyai lány hozta a „security”-t, hogy mit akarnak, és akkor a biztonsági nagy nehezen mondta nekik, hogy: „Na nem, lányok, neki is van joga és ő is beszélhet öt percet azzal, akivel akar”. Felhívtam a srácot, és mondja, hogy az történt, hogy mivel nem beszélek angolul, ezek, ugye, lusták voltak, nem akartak vele foglalkozni, és tolmács kell, de őt mint tolmácsot nem fogadják el. Tehát hogy miért jöttem, mit akarok. Holnap vagy a következő nap visszavisznek a repülőtérre, addigra ott lesz egy tolmács, és akkor minden tisztázódik. Aludni nem tudtam, sírtam végig. De mondta, hogy elég valószínű, hogy ezek után nem fognak beengedni. A következő géppel haza is raknak. Amikor hely van, vagy amikorra a jegyem szól. Addig pedig ott kell maradnom abban a börtönben. Másnap reggel a cuccaimmal együtt bevittek a repülőtérre, ott volt egy magyar tolmácsnő. Mondom neki, mi történt, ki voltam teljesen borulva, azt mondja: „Ne izguljál, mondd meg a barátodnak, házasodjatok össze amilyen gyorsan csak lehet, legyen meg a papírod, hogy ne tudjanak kötekedni veled”. Közben kitalálták, hogy akarnak kétezer kanadai dollárt azért, hogy engem beengedjenek. Hát a srácnak nem volt rá pénze, úgyhogy mit csinált? Megkereste a főbérlőjét, akinek a tulajdonában volt egy toronyház, nem t’om huszonegynéhány emeletes. A bácsi magyar volt, nagyon jó viszonyban voltak. A bácsi meg a srácnak a szülei régi ismerősök voltak. Úgyhogy a bácsitól kért kölcsön pénzt, hogy ki tudjon engem hozatni. Még aznap letette az óvadékot, de úgy engedtek ki, hogy egy hónapon belül mindenféleképpen el kell hagynom az országot, és amikor elmegyek, le kell jelentkeztetni a bevándorlási hivatalnál. Mindenképpen mennem kell. Ezért mondta a tolmácsnő, hogy házasodjatok össze, és akkor nem kell menned. Akkor minden rendben van. A sráccal nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna. Volt egy testvére, aki összekevert mindent, na mindegy. Próbált irányítani engem a barátom testvére, de én nem vagyok egy olyan típus, aki bárkitől is eltűrje, hogy irányítson. Ez nem tetszett neki, így kaptam egy-két nyaklevest, repültem faltól falig. Egy hónap elteltével jöttem is haza, de nem jelentkeztettek le. Így abban a tudatban voltak, hogy én még mindig bent vagyok az országban, amikor akartam vissza menni.
No várjál! Akkor ott a reptéren el kellett mondanom, kinél voltam, mi történt, hogy történt. Ekkor már tudtam angolul, tudtam magyarázni, mi történt. Nagyon rendes volt az illető, segített. Közben, míg várnom kellett a papírokra, látom, hogy van ott egy másik magyar lány. Ugyanabban a cipőben volt, mint én annak idején. Nem tudott szegényke egy árva mukkot sem. Szerencséje volt, mert tudta az illető, aki ott ült bent a bokszban, hogy én magyar vagyok, meg a lány is magyar, és tudta, hogy énvelem tud kommunikálni, a lánnyal pedig nem. Rendes volt, szólt: tudnék-e segíteni neki? Persze, hogy tudok. Így öt perc alatt bent volt a lány. Azután, 10−15 perc múlva szóltak, hogy igen, én is bemehetek. Beengedtek, bejutottam Torontóba. Egy szállodában foglaltam szobát, ki volt fizetve otthonról. Ott töltöttem egy éjszakát. Hát, borzasztó volt. Ott voltam a városban egyedül, nem volt túl jó érzés.
...
A részletet és a fotót a Novum Pro Kiadó engedélyével közöltük.
A köny megrendelhető a kiadó honlapján: www.novumverlag.hu
