Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg – akkor általában már késő.Részlet:
Átlagos, középkorú, magyar nô vagyok, az effajta lét minden nehézségével, küzdelmével. Pár hónapja azonban becsuktam egy ajtót, mögötte hagyva az addigi életemet, a munkámat, a teljes létbiztonságot. Elegem lett az évtizedek óta feszítô elégedetlenségbôl, a mindennapok monotonitásából, és világgá mentem. Csakhogy a függetlenség költséges dolog, nekem pedig nem voltak jelentôs tartalékaim. Azon töprengtem, hogyan tovább.
Ma ebben az országban nagyon könnyû lecsúszni, bekerülniegy spirálba, ahonnan aztán nincs menekvés. Ezt nem akartam. De a korábbi életemet sem, soha többé! Nem akartam szorongásban, haszontalanságban, hazugságok csapdájában vergôdni tovább.
Körülöttem sorban betegedtek meg az emberek a stressztôl, a megfelelni akarástól, a rettegéstôl, hogy elveszítik a munkahelyüket, és egyre-másra mentünk temetésre is… Úgy éreztem, ha nem lépek, ha nem hallgatok a belsô hangomra, amely azt súgja, elég volt, én leszek a következô.
Senki nem akarta elhinni, amikor egy délelôtt felálltam légkondicionált luxusirodám hûs íróasztala mellôl, és azt mondtam: ennyi volt, most elmegyek.
Eleinte ôrültként kezeltek, késôbb a csodámra jártak, mint a kétfejû borjúnak: ez az a nô, aki kiszállt…
Mindent be akartam pótolni, ami elmaradt.
Kiszámoltam, mennyi idôre elég a megtakarított pénzem, majd – mint aki fejest ugrik a folyóba, anélkül, hogy kipróbálta volna, tud-e úszni – elrepültem Argentínába, tangót tanulni.
Egyszer annak a négy hónapnak a történetét is megírom, mert már önmagában azért megérte változtatni az életemen. De ami utána következett, az felülmúlta a Buenos Aires-i kalandot.
Valamikor régen olvastam egy útról, amelyrôl azt mesélték, olyan hely, ahol a csodák valóban megtörténnek. A lélek útjának is nevezik, és azt suttogják, sokan találkoznak útközben ismerôs lelkekkel…
Állítólag közvetlenül a Tejút alatt húzódik, annak energiái hatnak, amelyek felerôsítik az intuíciókat és emóciókat, ezzel magyarázzák, hogy különös dolgok történnek arrafelé…
Sok elbeszélés kelt szárnyra arról, miféle csodák estek meg zarándokokkal Szent Jakab útján, és egybehangzó vélemény, hogy az az Út mindenkinek megváltoztatta az életét. Akik gyalog megtették a nyolcszáz kilométert, attól kezdve kétféle idôszámítás szerint élnek: Camino elôtt és Camino után.
Hittem is, meg nem is, de inkább hinni szerettem volna, mert miben bízhatok még, ha nincsenek csodák? Akkor mi lesz velem?
Az évszázadok során királyok, fôpapok, Dante, Nagy Károly, Assisi Szent Ferenc, és persze egyszerû emberek milliói taposták az utat, de nekem még soha nem volt egy hónap szabadságom – minimum ennyi kell Saint-Jean-Pied-de-Porttól Santiago de Composteláig, ahol a legenda szerint Jakab apostolt, Jézus tanítványát eltemették. Gondoltam, most eljött az én idôm! Ha igaz, amirôl szól a fáma, miszerint ott mindenki azt kapja, amire szüksége van, másfél hónap múlva megtudom, merre tovább.
Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük elôtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg, ám akkor általában már késô. Én negyven napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét – még idôben. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt... Megismerhettem a lényeget, és arra is szánhattam idôt, hogy megálljak egy-egy pillanatnál, amelyrôl nem is sejtettem, mennyire fontos volt.
Zarándoklatra indultam, fájdalmas vezeklés lett belôle. Egy olyan „bûnért”, amirôl nem is tudtam, hogy elkövettem.
A Cruz de Ferrónál letettem az otthonról hozott követ, és arra kértem az égieket, hogy amikor majd életem tetteit elbírálják, a mérlegnek az a serpenyôje süllyedjen mélyebbre, amelyben a jótettek lesznek.
Amit itt leírtam, nem a képzelet szüleménye.
Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, és átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettôl, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem. Nem ezoterikus könyv, amit olvasni kezdett, hanem egy – két lábbal a földön járó, kétségekkel teli, de nyitott gondolkodású – ember mély álomból való ébredésének naplója.
Semmit nem tettem hozzá a negyven nap történetéhez, és semmit nem vettem el belôle.
Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája.
SZENT JAKAB ENGEDETT
Mire reggel felkeltem, Marco már útra készen állt a kávéautomata mellett. Megölelgettük egymást, aztán elindultak a franciával, meg egy svéd lánnyal, akikkel addig is gyalogolt, napi harminc-harmincöt kilométert. Meg sem próbáltam velük tartani, tudtam, hogy nem bírnám, márpedig az alapszabály, hogy mindenki a saját tempójában haladjon a célja felé.
Amikor elhatároztam, hogy nekivágok az Útnak, úgy terveztem, hogy minden nap átgondolok majd valamit, ami nyomaszt vagy ami elvarratlan, megoldatlan az életemben. Jó hosszú volt a listám, de negyven nap is hosszú idô, gondoltam, jut mindenre belôle, ami fontos. Az élen természetesen a „hogyan tovább” kérdése állt. Merre induljak, mibôl fogok megélni, mi lesz a munkám, a dolgom, elkövetkezô életemben. A másik nagy témakör, na, vajon mi? Természetesen a Férfi, aki mind mostanáig nem érkezett meg, de még mindig nem adtam fel a reményt. Hogy hol találom, ez volt a megfejtendô rejtvény. Meglehetôsen elöl szerepelt a felsorolásban nagymamám magányos távozása az életbôl, amiért súlyos felelôsséget éreztem, hiába nem tehettem róla, hogy úgy alakult, ahogy alakult. Aztán még emberi kapcsolatok, amelyek nem akképpen mûködtek, ahogy szerettem volna, egy cserbenhagyásos szakítás a közelmúltból, meg egy csomó olyan dolog, ami mindenkinek a listáján rajta lenne, csak a szereplôk arcai különböznének.
Volt még valami, aminek a végére akartam járni.
A kövny a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg.
