Szabó Renáta: Világgá mentem, rögtön jövök - részlet

1. Fejezet

Fergusonék szállodája

Gordon Ferguson unott pofával rágcsálta savanyú toast kenyerét és egy pillantást sem vetett az ablakon túli világra, meg az örökzöldekkel határolt loch¹ partján beszélgető hátizsákos utazókra. Turistaszezon volt. Ahol most bakancsos kirándulók barangoltak, ott majd a nyár elmúltával birkák legelnek. Ha Gordon választhatott volna a gyapjas bamba jószágok és a turisták között, egyértelműen a négylábúért lelkesedett volna. Egy kétszáz éves, tízszobás szálloda vezetőjeként dolgozott kénytelen-kelletlen. Találóbb inkább úgy megnevezem újdonsült főnököm titulusát, hogy ő volt a hotel főnöknőjének hites férje. A nadrágot ugyanis nem ő viselte a családban, de a szoknyások földjén ez talán kevésbé volt meglepő, mint bárhol máshol a világban.

Este nyolc óra körül járt az idő és a júliusi nap még kitartóan világította a pasztellzöld hegyoldalakat. Kora délután óta folyamatosan érkeztek a kirándulók a kis felföldi szállóba, amit Gordon Ferguson leginkább a saját személye ellen indított bosszantó, mi több provokáló hadjáratként élt meg. Ahogy áramlottak be az ajtón a szabadságukat élvezettel fogyasztó, hangos és éhes vendégek, úgy fogyott Gordon amúgy is szűken osztogatott türelme. Olyan volt neki a szállodájában megszálló és tetemes pénzösszegeket otthagyó átutazók érkezése, mintha legalábbis zuhanyzás közben zavarták volna meg, mialatt kaszvány ülepét mossa. Kínzó ellenszenve ellenére valahogy mégis erőt vett magán, ami persze leplezetlenül látszott és ijesztően rámosolygott a frissen érkezett kirándulókra, megvárva, hogy azok köszöntsék először, hiszen mindenféle jöttmenttel nem volt hajlandó csak úgy szóba állni még akkor sem, ha azok fizetnek neki.

Ahogy elnéztem izgága és esetlen mozdulatait, az jutott eszembe, hogy az útikönyvek bizonyára nem róla festették meg a szívós, kemény skót férfiembert, akiben megvolt mind a leleményesség, mind a szilajság nemes jellemvonása. Hiszen Wallace népe még télen, a szabad ég alatt is képes volt átvészelni az éjszakát, csupán egyetlen gyapjúruhában, befúrva magát a hóba.

Elképzeltem a csenevész Gordont, ahogy beássa magát valamelyik hóbuckába, villanypóznára emlékeztető alakjával, majd reggel, mint egy vergődő rovar kifúrja magát a kotorékából.

Ettől mosolyognom kellett, pedig borzalmasan fáradt voltam és csalódott, amint az esti felszolgáláshoz készülődtem. Első munkanapom végéhez közeledtem az Inodhar hotelben, mégis úgy tűnt, mintha már hosszú évek óta ezen a helyen robotoltam volna. Mindez hasonlított valamiféle megszokott és megunt érzéshez, ahogy ismerősként jártam a szálloda folyosóit, és ahogy munkaadóim viselkedését figyeltem.

Kora hajnalban dagadt kakas formájú ébresztőórám éktelen kukorékolására ébredtem, amely vásári giccset még nagymamámtól kaptam a kőrösladányi búcsúban, és amivel kitartóan ijesztgettem magam reggelente. Itteni lakhelyem a nappali megvilágításban megrázóbb képet nyújtott, mint előző esti megérkezésemkor. A földre helyezett matrac dohos szaga keveredve a kopott, karcos, fogantyú nélküli ruhás szekrény penetráns bűzével egyre inkább elkeserített. A szoba éktelen koszban fürdött. Valószínűleg a raktár részeként működött valamikor és jól lakott egér családok sokasodtak benne.

Tamás, aki a közeli Bennis nevű hotelben kapott munkát, és akivel együtt utaztunk ki Skóciába, hangosan dühöngött, amikor meglátta nyomorúságos szállásomat. Feltört belőle a kelet-európai komplexus, ami még talán az otthoni földön sem képes lappangási időszakát élni, nemhogy egy fejlett nyugat-európai országban.

– Mit képzelnek ezek rólad? Jó ez a disznóól a magyaroknak – mondta valódi sértettséggel a hangjában és a fejét rázta.

Pedig Fergusonek bizonyára nem törődtek azzal, hogy külföldi melósaik Európa melyik szegletéből vetődtek szállodájukba. Szűkmarkúságukban feltehetően hasonló körülmények között szállásolják majd el vendégeiket is, ha elérkezik a szolgáltatóiparban eltöltött éveik utolsó napja.

Ébredés után kifejtettem magam múmia zsákomból és megmosakodtam a folyosó végi, penészfoltokkal tarkított személyzeti fürdőben, majd hét órakor jelentkeztem Mrs. Fergusonnál a szálloda konyhájában.

A főnöknő ugyanazt a fáradt tekintetét viselte, amivel előző este elment lefeküdni. Zsíros ujjainak nyoma még mindig ott éktelenkedett kopott szárú szemüvegének bal lencséjén és az állán sercenő fekete serte továbbra is feltűnően növekedett. Csapzott, ősz hajszálai megmozdultak a fején, ahogy koszos köpenyébe törölte kezeit és, ahogy tetőtől talpig ismételten végigmért. Úgy nézett ki, mint egy elnyűtt konyhamanó, aki a maradék reményében jött elő a rejtekhelyéről.

– Éppen ideje, hogy beállj dolgozni – köszöntött a tűzhely mellől, miközben nagy sercegéssel beleütött néhány tojást olajos serpenyőjébe. Annak ellenére, hogy hasonló hátborzongató hangon rikoltozott velem megérkezésemkor, most mégis ijedten hallgattam skót akcentusba ágyazott, nehezen érthető angolságát. A konyha egy eddig észrevétlen ajtaján feltűnt vézna, kóbor kísértetként Gordon is, aki egy fejbiccentéssel elviharzott mellettem, kerülve felesége tekintetét. Egyetlen lányuk, a jó húsban dagadó, tűzpiros hajú Coranne szintén betoppant a recepció irányából a szívélyesnek kicsit sem nevezhető családi légkörbe és érdeklődést színlelve megszólított.

– Jól aludtál? – kérdezte és egy mosolyt erőltetett az arcára.

– Igen. Köszönöm – válaszoltam zavartan, majd összeszedtem minden bátorságom és odaléptem hozzá.

– A szobámról szeretnék beszélni – mondtam olyan félszegen, mintha nekem kellene bocsánatot kérni lakhatatlan állapota miatt.

– Most nem. Később! – váltott keményebb hangra, majd elfordult tőlem és többé nem vett tudomást rólam.

– Ideje munkába állnod – bőgött föl újra Mrs. Ferguson mögöttem, anélkül, hogy közölte volna pontosan, mit is ért ez alatt.

– What can I do for you? – állítottam össze lassan mondandómat, pedig tavaly angolból tettem érettségi vizsgát és ennél sokkal könnyebben bántam a nyelvvel.

– For me? – vigyorgott Ann szélesen, majd nagy levegőt vett és tudatta velem, hogy mit is tehetek érte.

Pirítsd meg a toast kenyereket és tedd egyenként a felszolgáláshoz használt fémtartókba. Keep doing, hogy Coranne várakozás nélkül ki tudja hordani a vendégeknek. Barníts egy-két kenyeret a paradicsomos bab konzervekhez is, és tedd azokat a tűzhely szélére, hogy egy mozdulattal, könnyedén elérjem. Meg kell jegyeznem, hogy ez a reggeli fogás, amit „beans on toast”-nak hívnak, és valójában egy szelet pirítósra ráborított ízetlen főtt babot jelent, pont olyan látványt nyújtott, mintha már megjárta volna valamelyik vendég gyomrát. A termosztatból adagold a forró vizet a fekete tea elkészítéséhez kikészített fém kancsókba. Ha My little daughter üres üvegkancsót hoz vissza, azt azonnal töltsd fel narancslével vagy ananászlével. A gyümölcsleveket a raktár ajtaja mögötti polcon találod. Ha elfogy esetleg a dzsem, a vaj, vagy akár a cukor, hozz azonnal.

Lassan beszélt és erősen artikulált, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy minden szavából tanuljak és okuljak. A belőle sugárzó ideges feszültség pofonütésszerűen és véglegesen felébresztett kora reggeli tompaságomból. Izzadt a kezem és kalapált a szívem, amikor nekiálltam a részletesen ismertetett műveletsornak. Eközben Mary keze alatt sistergett a kolbász és a bacon, rotyogott a zabkásás fazék és sercegett a tükörtojás a serpenyőben. Gordon elnyűtt arcával ismételten megjelent a konyhában és szorgoskodni kezdett. Hosszú, csontos ujjaival kivett egy papír filtert elkoszosodott dobozából, majd belehelyezte a szintén szutykos kávégépbe. Őrölt kávét kanalazott lassan, átgondoltan a felfordított papírcsákóba, mintha alaposan meg kellene gondolnia minden egyes mozdulatát. Ráérőssége ellenére mégis kiszóródott a pultra egy kis kávépor, mire Mr. Ferguson élénken szólongatni kezdte Jesus Christ-ot. Majd riadalmamra hirtelen hozzám fordult és érthetetlenségig eltorzított akcentusán ff-hangokat szuszogott az orra alatt. Ijedten álltam előtte és rémületem csak fokozódott, amikor a kávés dobozt meglengette az orrom előtt.

– Azt kérdi, hogy kérsz-e kávét? – tolmácsolt Mary.

– Nem köszönöm, teázni szoktam – mondtam félénken.

– Majd teázhatsz és reggelizhetsz, ha az utolsó vendég is befejezte a reggelijét – szólt Mary szigorú hangon, majd folytatta egy zárda hangulatát is megszégyenítő eligazítását.

– Reggeli után Coranne körbevisz a szállodában és megmutatja, hogyan kell a szobákat kitakarítani és az ágyakat áthúzni. Nálunk rendesen kell dolgozni! Nem tűröm, hogy pókháló maradjon a bútorokon, és kosz legyen az ágy alatt – emelt, nyers hangon beszélt és igyekezett minden szavát nyomatékkal kiejteni.

Gordon ez alatt újabb dühöngést indított útjára, mivel felfedezte, hogy néhány toast kenyeret túlpirítottam. Színpadias dühvel a kukába vágta őket és morgott valamit, amit szerencsére nem értettem. Majd bögréjével elvonult a mosogatógéphez és nagy zajt csapva bekapcsolta a kopott berendezést. Valamilyen furcsa oknál fogva mégis a kezeit használta az összegyűlt lekvármaradékos és olajos tányérok elmosásához. Kiemelte a kétes tisztaságú edényeket a mosogatóból, majd ügyetlenül végigcsöpögtette velük a padlót maga körül. Ezek után titkosított nyelvén, mintha megint a keresztény mitológiával kapcsolatos véleményét fejtegette volna.

– Gordon reggel mindig rosszkedvű – mondta Mary, azzal a szándékkal talán, hogy oldja a konyhában egyre jobban eluralkodó feszült hangulatot. Gyámoltalan hümmögéssel nyugtáztam a fontos tényt, és tovább bajlódtam a termosztát kapcsolójával.

– Annak idején egy gyárban dolgoztunk együtt, csak bezárt a részlegünk – szólalt meg ismételten Mrs. Ferguson és kínosan hahotázni kezdett. – Utána jöttünk északra és bérbe vettük ezt a szállodát. Férjem az első perctől utálta.

Rápillantottam Mary elbeszélésének főszereplőjére, ahogy éppen egy szemeteszsákot igyekezett kirángatni a kukából, egy szétmállott tea filterrel a csuklóján.

– Nehogy azt hidd, hogy mienk ez az épület – mondta sárga fogú nevetéssel – , majd hatásszünetet tartva tovább beszélt

– Már majdnem tizenkét éve, kora tavasztól késő őszig itt gürcölünk ezen a helyen. Egyre jobban elegem van belőle.

Erősödő rosszkedvem kezdett alábbhagyni, ahogy Maryt hallgattam. Groteszk módon megnyugtatóan hatott rám, hogy október végéig nem csak nekem lesz rossz itt dolgozni, hanem nekik is. Miért is jöttem el otthonról? Tettem fel újra a kérdést magamnak tegnapi megérkezésem óta már vagy századszor. A válaszommal továbbra sem nyugtattam meg magam. Világot látni, megtalálni a szerencsémet…bla, bla… Anyám szerint állandóan esztelenül, merész dolgokba fogok, annak ellenére, hogy nem is vagyok igazán bátor. Most már mindegy. Itt vagyok.

Tíz óra körül a szállóvendégek befejezték a reggelizést, ezt követően leszedtem az asztalokat, és megterítettem az esti vacsorához Coranne instrukciói alapján.

– A szobákat megmutatja neked a spanyol kolléganőd – közölte hirtelen a vörös amazon, miután megjelent az ajtóban egy kedves arcú, barna lány.

– Hi, my name is Laura Enrico Velázquez – dalolta nevét a mediterrán szépség.

– Hola. Soy Gabriella Kovács. Beszélek spanyolul.

Visító örömkiáltás követte szavaimat, amire megjelent mögötte egy másik déli arc.

– Antonio, beszél spanyolul a magyar lány – örvendezett Laura és szinte odalökött a jóképű latin legénynek.

– Antonio vagyok, Laura barátja – mutatkozott be az alacsony, formásan zömök rokonszenves fiú és a kezemet szorongatta.

– Encantada, encantada – ismételtem boldogan és úgy éreztem, hogy nem vagyok többé elveszve.

Laura gyorsan pergette kérdéseit. Érdekelte, hogy mikor érkeztem, hogyan utaztam és hol a csudában tanultam meg spanyolul. Alig győztem válaszolni barátságos munkatársaimnak, amíg Coranne belénk nem ölte a szót.

– El kell kezdeni a takarítást, mert nagyon megy az idő – ripakodott ránk.

– Ok. De még előtte megreggelizünk – mondta vitát nem ismerő hangon Antonio.

Nemzetközi csapatunk ezután megszállta a kávézót. Laura kolbászt szerzett a konyhából, amit testvériesen elosztottuk egymás közt.

– Egy héten egyszer kapunk tápláló kaját reggelire – mondta a spanyol lány és olyan jóízűen evett, mint egy gyerek, aki végre hozzájutott a nagymama édességkészletéhez, miután elmentek a szülők. Annak ellenére, hogy meglehetősen hitvány volt az étel, mégis elégedetten néztem az ablakon túli vidéket, ahol a csodálatos hatalmas zöld hegyvonulatok már nyújtózkodtak a meleget adó napsugarakban. Lankáin elefántcsontszínű birkák legeltek, nem messze tőlük pedig hátizsákokkal felszerelt turisták kört alkotva beszélgettek. Otthon csak esős májusi napok után képes a vegetáció olyan élénk zöld színekben díszelegni, mint az itteni táj. Tegnap nem sokat vettem észre a hangás, füves vidékből, mert a több órás esőfüggöny mindent eltakart. Tamás öreg Fordjából alig láttunk ki, pedig folyamatosan dolgoztak az ablaktörlők. Vajon mi lehet most vele? Néhány nappal ezelőtt, amikor lelkesen nekivágtunk Nyugat-Európa autópályáinak, megígérte, hogy nem hagy magamra itt az Isten háta mögött, annak ellenére, hogy egy másik szállodában kapott munkát. Reménykedtem abban, hogy őt nem olyan nehéz körülmények fogadták a Bennis Hotelben, mint engem az Inodharban. Azt mondta, hogy ma este felhív, és ahogy tudunk, találkozunk is. Tulajdonképpen alig ismertem a fiút. Egy chatroomban futottunk egymásba, amikor a külföldi munkavállalással kapcsolatos oldalak mentén szörfözgettünk. Tamás huszonöt éves agrármérnök volt, akkor épp munkanélküli, és jómódú szülei tartották el hónapok óta. Pedig egyáltalán nem tűnt egy anyámasszony katonájának, se olyannak, akinek büdös a munka. Egyszerűen egy zalai kisvárosban nem tudott mit kezdeni magával, mint vidéken oly sok fiatal. Én Londonban dolgozó bébiszitterként terveztem kiugrásomat budapesti recepciós állásomból, de Tamás hosszas csetelések során rábeszélt a skóciai szállodai melóra. Hotel assistant. Így szólt a hirdetés. Napi hét óra – írta Tamás – ezt simán kibírjuk. Szabadidőben pedig bejárjuk a környéket. Szuper lesz, Gabika!

Újdonsült spanyol kollégáim viszont teljesen más jövőképet festettek elém az elkövetkező hónapokra.

– A túlóráinkat már egy hónapja nem fizetik. Amikor rákérdezünk, azt mondják, hogy kifutottak a pénzből és csak az ősz végén tudják odaadni. Ez nekünk nem jó – mondta Laura bosszúsan és latinosan gesztikulált hozzá.

– Le akarunk lépni augusztus végén, és szükségünk van a pénzre – szólalt meg Antonio.

– Nagyon elegünk van már ebből a helyből. Ki akarjuk pihenni magunkat a suli elkezdése előtt – folytatta borús arccal a spanyol lány.

– Mit tanultok? – kérdeztem érdeklődve. Meg akartam ismerni ezt a két szimpatikus idegent, akik csupán néhány perce toppantak be az életembe.

– Turismo. Az itt töltött munka jó gyakorlat lehetne, de az értelmesebb dolgokhoz oda sem jutunk – szólalt meg ismét Laura.

– Mire gondolsz? – kérdeztem rossz híreket sejtve, amire a lányból kitört a panaszáradat.

– A recepción nem foglalkozom a vendégekkel és nincs időm a foglalásokat sem visszaigazolni. Mert reggel felszolgálok, majd takarítom a rohadt szobákat délután háromig. De akkor már annyira kivagyok, hogy semmi kedvem a recepción ülni és az egy órás pihenésem rovására az adminisztrációval bíbelődni. Négykor elkezdem vasalni az ágyneműket, közben pedig kiteregetem a kimosott aznapiakat. Ötkor eszünk a skótokkal, de sokszor inkább én főzöm a vacsorát, mert borzalmasan főz az öregasszony, meg a lánya is. Miután megvacsorázunk, az ebédlőben megterítek a vendégeknek, ha takarítás előtt vagy után nem jutott rá idő. Este hatkor pedig kezdődik a szállóvendégek kiszolgálása az ebédlőben és a kávézóban. Ez általában eltart éjjel 11-ig. Éjfél körül, miután elmosogattam az összes edényt, megterítek a reggelihez.

– Úristen, ez hány óra naponta? – faggattam aggódva.

– Hány órát vagy ébren egy nap? – kérdezett vissza Laura barátja, majd megadta a választ ő maga – tizenhét-tizennyolc óra. Ezért mondjuk, hogy elegünk van az egészből.

– De azt írták, hogy napi hét óra – győzködtem őket értetlenkedve.

– Átvágtak – adta tudtomra a kíméletlen igazságot Antonio.

– Szörnyű – jajdultam fel, mivel nem arra számítottam, amikor átutaztam fél Európát, hogy látástól vakulásig dolgozok majd a négy fal között. Otthon azt tervezgettem, hogy hét óra munka után, lábam alá veszem a Felföld vadregényes sétaútjait, bundás szőrű marhát fotózok, loch partján üldögélek, és ha egy jóarcú skót szoknyás ifjút találok, azon nyomban beleszeretek.

– Laurának a legkeményebb. Alig jut neki egy óra pihenésre – panaszkodott a fiú és megsimogatta barátnője arcát, amitől a lány kissé karikás szemei felragyogtak.

– És mi a te feladatod Antonio? – fordultam hozzá.

– Déltől éjfélig a bárban vagyok.

– Sajnos nem jó hírekkel szolgáltunk Fergusonékkal kapcsolatban. A vénasszony különösen szörnyű, tiene mala leche – mondta Laura bosszús tekintettel.

– Tiene mala leche? – kérdeztem csodálkozva, mivel szószerinti fordításban ez az jelenti, hogy az öregcsajnak rossz a teje.

– Miféle teje van Mary Fergusonnak?

– A némber rosszindulatú. Ez egy közmondás – vigyorgott Laura.

Ekkor édes nagymamim jutott eszembe, akinek szintén volt egy közmondása, amit unalomig tudott skandálni. Kicsim, abból főzünk, amink van. Abból főzünk, amink van. Azaz el kell fogadnom a helyzetemet és kihozni belőle a lehető legjobbat. Mától mantraként ezt darálhatom magamban, hogy ne keseredjek el a végtelenségig.

Coranne jelent meg a kávézóban, kezében papírokkal és arra kért, hogy üljek le vele néhány percre aláírni a szerződésem. Hol fogok aludni? Mit kell csinálnom? Álltam elő panaszaimmal, ami láthatóan igen kellemetlenül érintette. Mogorva képpel közölte, hogy a szobámat nem volt ideje rendbe rakni, de ha befejeztem a takarítást, rám vár a feladat, hogy megtegyem. Rendbe rakni? – gondoltam – ,le kellene bontani. Majd felsorolta a szállóban létező összes tevékenységet, ami csak eszébe jutott. Hiába igyekeztem uralkodni egyre növekvő kétségbeesésemen, a hangomban ideges rezgéssel kijelentettem, hogy nem tudom, miként fog beleférni ez a rengeteg munka a napi hét órába.

– A túlórákat írjuk, ezen ne aggódj – mondta a szeplős arcú leányzó és legyintett egyet könnyedén a csuklójával. Attól nem tartottam, hogy ne firkantanák fel egy papírra vagy akárhova, hogy alkalmazottaik kora reggeltől éjfélig talpalnak náluk, de az sokkal inkább nyugtalanított, hogy kifizetik-e azt a rengeteg plusz munkaórát, amit kipréselnek belőlünk.

– Nézd Coranne – igyekeztem egy határozott szakszervezeti titkár szerepét eljátszani, már amennyi elképzelésem volt egy ilyen személyről – a szerződésben, amit küldtél, nem erről beszéltél.

Nehezen állítottam össze az egyszerű mondatot, mert idegességemben a nyelvtudásom a kezdők szintjére zuhant. Erőlködve, de elszántan harcoltam.

– Akkor írom alá ezt a szerződést, ha napi hét órából áll a munkaidőm és azt kell tennem, amiről a levelezésünk során szó volt, vagyis takarítás és felszolgálás. A spanyolok büszkén néztek rám, mégis csendben figyelték a jelenetet.

Coranne amúgy is piros arca még vörösebbé vált, majd mielőtt barátságos latinjaim is hangot adhattak volna elégedetlenségüknek, közölte, hogy tárgyal érdekemben az anyjával, de most azonnal kezdjük el a takarítást, mert a sok beszéd miatt, elmarad a munka. Jól értettem angolul minden egyes mondatát és az utolsó szavakat kifejezetten bosszantónak találtam. A konfliktust követően Miss Ferguson faképnél hagyott minket. Erre Laura odajött hozzám és együttérzően átölelt, Antonio pedig belerúgott tehetetlen mérgében az ajtóba, majd bosszúsan beállt a pult mögé. Tudtam, hogy csatát vesztettem, de egyelőre nem jutott eszembe semmi használható ötlet azzal kapcsolatban, hogyan is védjem meg az érdekeimet.